versek/novellák


Félbeszakadt szalonnasütés

Bár kövér, érezte ahogy átdöfik,
és most a Dunába esve, vadul sisteregve megmarad?
Hamarosan nem lesz jó neki,
nemsokára nagy hal csipkedi vagy hullám sziklához vágja.
Cserélne-e vele a nyárssá lefokozott bodza?
A helyzetét a tűz sem élvezi, az eleredt esőt.
Itta vége.


Választás

Ködhomály harmatként
itt van az esélye.
Víz fölött a szamóca levél,
maga dönthet arról
hogy várja a napot,
vagy tenger vágyával
gördül a patak vizébe.


Fülei megnyúlnak, tollát hegyezi

1.
- Maga mi a fenét csinál itt? Balaton, finom, langyos állóvíz. Várja a nagy fogást, -ugye?
- Engedélyem van - mit akar, talán ellenőr?
- Kevés a hullámzás, és nincsen sodrás! Jaj, csak be ne akadjon valamibe a horog!?
Már ketten vannak.
- Nézd csak! Füzet is van tollal nála! A vékonyabb lefelé sandít, talán a cipőmet stíröli?
Mezítláb van, csak nem fogja elkérni! A másik jóval arrogánsabb, mászkálni kezd mögöttem,
hátra kulcsolt kézzel. Néha eltöprengve megáll, és az égre néz dühösen. Valami zavarja,
talán örök elégedetlen.
Attila! – kiabálja elnyújtva. Nem jól állsz! Fordítsad magad kicsit, ahogy halad a nap!
Megvilágítás!
A vékony bajszos elmosolyodik, ügyetlenkedést tettetve, próbál forogni.
- Így jó lesz Zolika?
Nagyokat röhögnek!
- Jól ír ám a gyerek, de fogalma sincs, hogyan adja elő! Magát pedig most szépen áthelyezzük
a Tisza partra.
Hárman vagyunk, nem akarok ellenkezni, -valószínű, nem normálisak.
- Jól van, tettetem a beleegyezést, abban bízva, hogy lelépnek.
- Megyek vonattal, - már nyúlok a bothoz, hogy feltekerjem.
- Marha! Nem fog vonatozni! Még csak az kéne! Nem ért itt senki semmit! A dramaturgiához
meg egyáltalán nem!
2.
Mindig is enyhíteni akartam a rossz érzést, a lelkiismeret-furdalást. Ragaszkodtam hozzá,
hogy horgászom, ezért üldögélek a vízparton. Mára az írás haszontalan dolognak tűnik. Saját
magam elé, lógatnék horgot, ha azzal intézném el; nem esznek a halak. A művészet mindig is
állandó menekülésben van önmaga elől. Van, hogy belefárad a hajszába, ahogy most is, és
inkább csak poroszkál. Néha emeli a lábát, kerülve a horgászbottal az ütközést. Sastollként
körözhetne, kiszámíthatatlanul. Álcázva védőn szárnyalhatna, de most lomha öszvérként,
leginkább csirkére emlékeztető torz fejjel, járkál a parton. Málhája a megfelelések. Izzadt
félelemmel ellenőrzi néha, hogy sapkája nem veszett-e el. Előre, hátra fordítgatja a fején,
nincs pontos szabálya annak, hogy hogyan álljon. Jó a hallása. Néha megáll, ilyenkor fülei
megnyúlnak, és elkezdi kis darabokra tépkedni önmagát. Mielőtt teljesen elfogyna, és csak
apró kupac, belehempergőzik, összevissza forog, és feláll. A kommersz ellen így
védekezik, ami bármelyik irányból támadhat. Hopp! Most hagyott maga után egy kisebb
kupacot, galacsinná gyúrom, pont jó lesz a horogra. Ráteszem. Pár perc telhetett el, a fordulat,
váratlan és sokkoló. Hiszen írni jöttem. A horgászás csak álca, a tollam nem találom, a bot
hajlik és vadul csörömpöl.
3.
Már újra itt vannak. Önkívületben szalad felém. Lelkesen az ég felé emeli ökleit az
arrogáns.
- Ugye megmondtam! A sodró friss víz jobb terület. Közben a mezítlábas is ideér, a hal fölé
hajol. Bajuszát simogatva kicsit mosolyog. Nincsen ránc a szeme körül, vagy túl fiatal hozzá,
vagy ritkán szokott.
- Nézd csak milyen mesés hal, - kiáltja amaz lelkesen. Nézd csak, Attila!
Tenném a szákba, de rám mordul.
Hozzá nem nyúlsz, figyeled a tátogást!
Nézem a pontyot. Tenném be a szákba mert a vízben a helye, de nem lehet. Izgatottan
szorongatja a könyököm, nem engedi. Az ingemet ráncigálja mérgesen.
- El a kezekkel! – megértetted. Művészetet akartál, vagy nem? Csirkefejű ökör. Most nyúlik a
fül, és figyel!
A vékonyabb is már ott térdepel velünk, nem tudom mire vélni.
- Figyeld a tátogást, figyeld Attila!
- De, hát ez A levegőt szavalja!
- Úgy ám! A fülét szinte a hal szájához teszi, a mutatóujjával vezényel, kicsit oldalra hajtva a
feje. Halkan liheg, szája a csodálattól tátva.
- De, hát megfullad! Engedjen oda, - próbálom arrébb lökni.
- Kuss! Ez a lényege! Tökéletes, ahogy egyre fogy a levegő!
- Attila! Jó mégis a versed, nem szerettem, de zseniális!
- Ki tiltja meg, hogy elmondjam, -kalimpál tovább a mutatóujj.
-Tedd már gyorsan vízbe! Nem látod, hogy alig kap levegőt?
- Majd újra akarom hallani!
Hirtelen felismerem a helyzetet, ahogy az én levegőm is fogytán a méregtől.
József Attila és Latinovits Zoltán.
Oxigénhiányos helyzet, hiszen régen meghaltak!
Gyorsan, behúzom a botot, kocsiba, orvoshoz.
Levegőt!


Hegedűszó a levegőért

Sivatagi oázisokká húznak össze minket a geometriai eredők,
mondják ritkul az oxigén.
Nyilván felzabáljuk!
Legyen kisebb a mozgástér, az majd kevesebb levegő!
Másképpen nem lehet, kész van a rendelet, csökkentik a teret.
Él még a versed,
igaz meg-megállva, megdöbbent szemekkel körbe zárva,
bár a szekér szaladt,
hogy majd földhöz csapkodva, szótagokra szakítva,
aszúvá aszalódva is még levegőért kiáltson.
Mondandója nem kerül veszendőbe, csak újraértelmezik;
nem kell a mozgástér az túl sok levegő,
közös utunk az erjedés, a pohár.
Így aszúként erjed már a versed, az értelem föld alá süllyedt homályában,
sötét kamrában falhoz vágott pohárból csorog a vérpiros nedű,
tollad tintája, ahogy vonatfüttyként sikít a hegedű.


Temetés

Az értelem hangja mi elfogadott
most karcosan önmaga körül forog
gramofon fogékony tűjeként
kérdések barázdájában elakadva.
Guvadó tekintetének nincsen iránya,
monoton kérdéseinek fuldoklásában
serceg felismerésének kattogása,
értéktelen a partitúra, ami torkán akadt.
Hamisan hangzik a Sors Szimfónia dallama,
hogy eljön a vég és a végtelenbe a feloldása.
Áthasítva a beletörődés gátját,
halál undorával néz végig az egybegyűlteken.
Görnyedve keres kiutat, már fuldokló a tömjénezés.
Meg kéne szorítani a halál kezét,
ahogy teret enged a feltámadáshoz?
Lehet szedelőzködni, előbbre nem jutott.


Láncban

Bár hivatkozása az étlapon
-MINDEN KIZÁRÓLAG SAJÁT OLDALBORDÁMBÓL-,
bárdjával váratlanul lesújtva
rendelés nélkül tolja eléd az isteni étket,
megemésztésre a halált.
Fájdalomkérdések szilvaszemekké aszalódva a tálon,
döbbenet révületében is válaszokért görcsöl a száj.
Csak nem gondolod, hogy a halálnak van dialektikája?
Hálával telt könnyed patakként folyasd
az Úri Kamrában bandukoló végtelen nyájra!
Na igen és cserébe?
Gurulva egy morzsa tenyerében;
hát nincs ott a gyermek, aki ágyában szendereg!
A jámbor tehenek felbőgnek:
Anyád az étlapon, ébredj idejében!


Engedelmükkel

Kiskanálban nyújtom feléd, megelőzésre. Árnyalt hatóanyaggal, lejárati idő nélkül, a hetvenes évek elejéről.
Szavalóverseny, talán Miki volt a legjobb. Talpra magyar! Lelkesen, átéléssel! Közepénél járunk,köhögés rázza.
- Nem jöhetsz zavarba! Elegancia! De a köhögés már a hátát üti.
- Fordítsuk a magunk javára, emeld álladat még magasabbra! Így siet a csaphoz, és beleköp.
- Bocsánat tanárnő, -slejm. Eltelve profizmusa mámorával, mennydörgésig fokozza előadását,
mély főhajtással befejezve.
Pulykavörösfejű ordítás a tanári válasz.
-Takarodj a helyiségből!
Nemvárt fordulat döbbenete. Ijedten szedi pelyhedző művészlábait a sötétkék rövid ünneplősben. A szünetben is még szomorúan tárja szét karjait:
- Érthetetlen. Anyám mondta, ha felköhögsz, nem szabad lenyelni.
Érvényre juttatni mindenki igazságát, a betartás lenne a siker kulcsa?


Egy éjszaka Mozarttal

Kitárt ablakú éjszaka leplében
a telihold érintésig ereszkedett.
Szobába beúszó lágy ezüst kelyhéből
szerelmes szellőt csepegtetett.
Leült az ágyra és nagyon kívánta,
érezte, hogy még Mozart is beállna,
és mindenképp átfogóbb élmény lenne
a Kis éji zene, ha több tételből állna.
Lepedő és párna már elhallgatott,
a lágy szellő karmesterként még egyszer
körbejárta, majd megkocogtatta az ablakot.
Mögé térdelt és húzta vonta átszellemülve,
a cselló sikított, de tartotta dallamot.


Elkésett keringő

Homály levesébe belepottyant szöcskék
cirippel hangolnak az új ritmusára.
Vad verbunkot járva szörcsögik az égbe
a gulyásban úszó dallamát.

Pendülnek sarkantyúk, pattognak a szikrák,
már nem a csillagos ég a határ.
A megremegő horizont is
függőlegesre váltva szalutál a marhagulyásban.

Karikás ostor suhogtatására kavarva a levest,
fogyasztja tovább ködfátyol kenyerét,
ahogy lassan keringőzve
járulnak elébe, fordulnak mögötte a fellegek,

ölében hegycsúccsal, napfényes lidércben
poszáta dalára a Dunára leszállva
átcsónakázva, hegy ormára állva
megkésett felismerése feldereng.

A homály levesében nincs egyenes vagy görbe,
vonalként a gulyásban nem nézhetett körbe.
Délibábos léte idegen lett mára
porszem pontjaiként várhat más világra.


Ki vagyok?


A réten áttáncoló csilingelő gyöngyvirág,
mélabúra is hajlamos, hisz régóta tudja;
zizzennek majd a kottalapok,
és a mindent felkavaró szélvihar megérkezik.
Megmételyezve az illatát, véget érhet gyorsan
a tavasz önfeledt pipázgatása.

Repülő szőnyegen
fekete szegélye
értelme csapongó
a dallam az erénye.

Vakító melegben ellustult hangulat,
a kezdetben még oly kívánatos polka és menüett,
felhőtlen tánc heve, szomjazva vízért kiált.
A káprázatos nyár nem ad.
Már csak vonszolja magát, a mindent megszülő tavasz,
és gyorsan beleőszül.

Repülő szőnyegen
lábujjhegyen az értelem
fekete szegélye
dallam az erénye.

Vadabbul pendülnek elmúlás húrjai,
kiteregeti félelmeit, megértésre talált?
Kavargó szélvihar szaggatja már
csak száradó selyem melybe belemar,
rémítő futamait újra és újrakezdve,
durva botolósa messzire hajítja.
Kiszámíthatatlan vad lendület,
fékeveszett ámokfutás ütlegeli a tűréshatárát,
Paganini szikla rejteke mögé lapul és csodál;
szakadjon a húr, törjön a nyaka!

Az ősz tombolása,
repülő szőnyegen
fekete szegélye,
csapzott az értelem
dallam az erénye.

Leszakadt deszkák szögfogazatán fennakadt kábelek,
biztosítékok kicsapódva a földre hullva.
A partitúra utolsó lapja darabokban visít-vonyít:
Hegedű! Nincs más dolgod, menekülj!
Mélységes a csend.
Csúszik vonakodva az időszekér, már soha nem gördülne.
Széttört fenyőnek ég felé meredő fohásza; legyen végre vége!
De nem, már guggol fölé a Nagy Alakítás.
Agyából nőtt lábai között végső felismerése kondul;
belőlem fakadó, így mindent felzabál.
Mélyhangú tuba dallamára bokáig cuppog, fortyog a sár,
cintányérként fagyosan csattan záruló pofája,
és vége, a mindenevő tél feláll.

Nem marad utána csak a karmester intése.

Repülő szőnyegen
fekete szegélye,
kivagyok
a dallam az erénye.


Egy pad beszámolója

Mit tehetnék, sétál felém, de mégsem.
Megtört aggastyán csoszogva húzva lábait.
Furcsa gúnyája, igen ódivatú fehér szakállával
együtt zizzen, ahogy végigsöpri vele a parkot.
Vagyunk hajlék nélküli védtelenek így egymás mellett,
hiszen padként funkcionálva tehetnék ez ellen?
Így már leülve dünnyögi magában:
Nem volt mindig így, hogy a jelen felé szaladnia kellene a múltnak,
kiabálva, hadonászni; megállj nem ez következik belőlem!
Szó sem volt erről!
Különállóként fent hordta volna az orrát?
Nocsak, az kellett volna!
Nem, nem, a múlt a sérüléseit önmaga okozta, és jelene gyógyította.
Szeme kicsit furcsa, csak nem könnybe lábad?
Valami elcsesződött és darabokra hullott,
talán az a marha, aki kutakodott a teremtésben;
világgá kürtölte nincs is idő, a tér pedig szinte teljesen üres!
Igen, hát most az lesz, racionális kép, a park előtte és éles a táj
mint az olló mely zsebéből előkerül.
Öklét rázhatja-e almafa ég felé májusi fagynál,
ami lebegő szamár sejtések nélkül; vajon mit akarhat,
és madárformájú ága károghatja kár, kár,
legyen már vége a zord világnak?
Nem, nem táncolnak a fák a tavaszt megérezve polkát járva,
vad zápor sem jár bő gatyában kopogóst a ház tetején,
ahogy nem repül kék asszony furulyával csalogatva a napot,
nem szökell szabadon az ecset, lustán, racionálisan reprodukál,
és már vágja, igazítja a természetet.
Üresen tátongó nagy semmi azóta a térnek ez a része
nincsen ott a fa,
napernyő alatt kártyázók és
az unatkozó kutya farkát csóválva.
Kegyhellyé váló valóság, ami üres négyzetként ott lebeg,
értetlenül állva előtte fényképezgetik az emberek:
Itt járt utoljára a Művészi Képzelet


Elcseppent festékfolt

Vánszorgó emlékei hajlatában

kilincsét rángatja a magány.

A már minden megtörtént dohos

bársonyaként becsörtetve,

a beletörődés ólomsúlyával rogyna bele

a mélabús szürke csendbe.


De hajnalba hajolva bíborpalást.

Derengő keringő és nyögi a csendet,

feszíti a vágy.

Sikolyba duzzasztva vitorláját,

ismeretlen jövő forróságával zuhan bele

a frissülő jelenbe.


Szitakötő szárnyaként remeg a fény

ezüst hold átitatta párna peremén,

hogy vánszorgó emlékei hajlatában

a szeretet extázisában ráhajolva

suttogja csücskébe;

emlékszel-e még?



Álmélkodó szájú szürreál

A kertben kávézik, lehet azt rohangálva?
A házban a füzet, a füstcsóva mindig kinn marad
magára hagyva, de nem mérgelődik, bár kétségtelen pipa
elszundikálva kör alakú tálka peremén, ami visszavárja.

Vajon a buszmegállóban
ahol az oly rég fagyott elfogyott,
fanyalog-e már vájkálva a múltban
a mocsár kiszáradt romantikája?

A reggeli ébredés hangfoszlányaira
ha nem figyelsz, észrevétlen elszállnak.
Meztelen lányok ők az esztelen első úton,
félálomban botorkálva a kisasztalhoz a kertbe.

De nem cibálja! Beordít a kapun; hol a sárga?
Kimegy hozzá,
aki nem nárciszt hoz,
óvatosan, nem húzhat elő pár rímet?

Romlatlan állapot, céltalan, bamba semmittevés.
Vajon ma hogyan sorakoznak fel, és törnek elő,
a legbátrabb, legértékesebb hangzások?
Menekülnek! Szabadok. Senkinek köze…

Ebből fennakad a szája szegletén:
Gyerünk be, rögzíteni kell! Még kávéba esve kárba vész!
Nem kérik a dölyfös elme cenzúráját!
Az ébresztőt, hogy mi értelme ennek!

A szendergő elme, átfordul másik oldalára,
a szabadságnak most még aligha van határa.
Épp az agyon szidott Kár, nem madárhang
indulás a füzethez, leszek a versed váza.

Délelőtti forróság váltja a langymeleget, és bár kis szellő lágyítja
verejtékezni kezdenek.
Frissebb hangszerelés érkezik, elkezdi átrendezni a hangokat,
de a violinkulcs elveszik.
Bokornál keresi, és ahogy visszafordul, a szemközti ház zsúpfedele
eltátott szájába mered.
A kitáncoló forróság szoknyáját épp a korlátra teríti; ráfolyt az unalom
de majd felszárad.
Kezében hatalmas merőkanál, csurog belőle a rideg magány, üdítő benne,
meztelenül tapicskálva enyhíteni a forrón.
Kibe, kibe, kibe trillázza, annyira egyszerű dallam, lemosolyog néha,
nem színezi, nézi tátott szájjal, jól áll neki.

Korláton könyököl már a meztelen kiskalap;
elég volt, víziló méretűre duzzad, jöjjön inkább!
A violinkulcs időben megkerült
hogy az álmélkodó szájú verset bezárja.


Jósnőnél

A konyhaasztalnál ülve whiskyt iszik, már a harmadikat.
Ingje meglazítva, a lábai nyújtva.
A fecnit nézi, nincs tévedés, ugyanaz áll rajta.


Lustán, mindig várná csak a holnapot,
nem, inkább a fénysebességet is meghaladva
belerohan abba, útra kel!


Az idő? A jósnő szemben ül vele,
az idő, és itt tágabbra nyílik a szeme,
úgy 30 fokkal oldalra hajtja fejét
ami tokájával együtt barátságosan remeg.
Cinkos mosoly.
Bal kezének köszvényben megkínzott
görbe mutatóujja a magasba emelkedik.
Az idő, - barátom,
és ekkor hangját suttogásig halkítja,
átléphető a Bölcsek Köve ismeretében.
Jól érthetően tagolva mondja.
Megragadva a hatásos pillanatot
ridegen néz a férfi hatalmas fekete szemébe.
Dugóhúzóként fúrja tekintetét a végsőkig fokozza a hatást.
Annak pupillaszélén lárva jelenik meg,
és már száll, a légy ott köröz, megzavarva a varázst.
Ahogy kirepült megtudta belőle ez a férfi nem kincsvadász.
Bánaton utazik, tán a haláltól kapta a jegyet.
A megfelelő pillanatban az asztalra csap,
sem látványt, sem hangzást nem okozva ezzel,
mégis megtörténik, és már az asztal alatt a repkedő.
Amaz pedig, ugyan már semmit sem vett észre.
Mégis! Érthetetlen, hogy történhet ez!
Tekintete béklyójából feláll, a döglött légy már ujjai között,
az ablak zárva, takarja sötét függöny mozdulatlan,
mégis látja, a légy ott fekszik a járdán!


-Sok a szélhámos! Fogja! - benne a jövő, tegye el!
Ha elégedetlen, úgy érzi be lett csapva,
nem érti, nyugodtan jöjjön vissza.
De most látni is fogja.
Tőlem mindig önmagát a valóságot, a legjobbat kapja,
azt, amiből tervezni, alkotni, fejlődni lehet.
Jósolni értelmetlen, csak a fedőnevem,
ebben a közhelyekre ugró világban valahogy meg kell élni.


Egymással szemben ülnek, térdeik összeér.
- Ahogy a tenyerembe teszi kezét, utoljára megkérdezem;
valóban kíváncsi a jövőre?
Akarja, nem fél tőle, hiszen ismeretlen!
Aztán kristálygömbbé változik a feje
a félhomályban már füstöl a teteje.
Rekedtes hang kimetszi cakkosan a szobából, azt, ami van.
Nem látott még ilyet, képzelni sem lehet.
Eltűnt, és mi van a helyén?
Mondania kellene a kimondhatatlant,
legalább hangokat csoportba rakni valahogy.
Jelezni, képzelni, csinálni azt, ami ott van, de nem lehet!
Végre, talán annyi; nem hasonlítható!
Biztosan nem valami vagy semmi, ebből következik.
Lehetetlen belekezdeni vagy megpróbálni,
kisiklik minden elől, ami rendelkezésre áll.
A kért produktumot, a jövőt a nő elébe tette.
Nem volt kérdés, biztosan tudta és érezte.
Sokkot kaphatott, ahogy csodálattal felsírt:


Maradj!


Leül a vászon elé, újra és újra, hogy összekenje,
foltokba alakítsa a színeket,
rongyot így vagy úgy tartva töröl bele,
juharfa ágával megtoldott egy fakanalat, jó hosszúra.
Dőlni előre, nem az ő világa, sok kollégának fáj a háta.
Sűrű festékmasszába mártva megszurkálja itt-ott.
Kész van az ebéd? Akkor a másik végét használja,
nem kell felállnia,
és ihletett pillanatban kivonulni a konyhába.
Már odaült a hátsó zugba a kisasztalhoz.
Pipára gyújt, kávézás közben majd alakul ez.
Nem lát már túl jól, a keze is remeg, de ez előny,
a foltok közben tanácskoznak; mit is szeretnének,
a mai alkotás műterem enteriőr, csendélet,
valakinek a portréja vagy zsánerkép legyen, netalán tájképbe zárva?
A pipának vége, indulhat a nap, az ecset utazása;
na jól van, legyen, eldöntötték.
A formák egyéni értelmezéséből alakul a világ,
ezt figyelembe venni, a leglényegesebb, szinte ars poetica;
csak az esetlegességig feloldani a homályt.

Sok volt a sár meg ki tudja micsoda, ami felgyülemlett
az ereszcsatornában, piszkálgatják a galambok,
békésen szürcsölgetik a rothadást.
Nem megmondta! Ebből lesz az a sok ürülék,
ami eltömi, jól beleragad abba, és akkor felejtős az egész.
Akkor mindennek vége.
Mászott lefelé, hogy előálljon vele, amit lehetett megtettem.
Nem volt lelkiismeret-furdalás:
-Bözsi néni, ha azt akarja legyen adás -cserélnie kell az érzékelő fejet!
De az asszony csendes mosollyal csak fekszik, és nem hallja.
Buszmegállóban áll.
A férfiak galambként búgnak körülötte, rothadt szutyokról szó sincs,
szép tiszta a falu.
Előrehajolva táskájában kulcsa után kutat.
Miniszoknyája bár skótkockás mintázatú,
lágy anyagából adódóan libben,
és akkor kapkodni kezd,
a kökénybokor csenevészből pillanat alatt sűrű bozótos,
de már ki is száradt,
himbálódzik egy cumi babakocsihoz kötve, de a vasváz
már kapuként nyikorog a szélben, és
senki sem tudja, hogy csukódik-e örökre lezárva
vagy nyílik bebocsájtást engedve,
bizonytalan a válasz.
Kék sapkája alá nyúlva izzadt feje búbját törli a buszvezető:
Indulás, az utolsó útra!

Ne indulj maradj! Maradhatsz azért.
A foltokhoz beszél; igen lehettél volna az,
antenna szerelő, de már késő.
Oldalra dől, nem keresgél ahogy edényébe nyúl.
Benne van az a valami, az a zsíros fekete,
ki tudja micsoda, ami mindig összegyűlik.
Ujjai közé csípve a kis rongydarab, és a tapasztalat;
szükséges megadni a művészi kegyelemdöfést,
a konkrétumba történő lefokozást,
és már itt-ott fellelhető a kontúrozás.
Jöhet a tűzvörös szignó.
A hátoldalon a felirat:
Csendélet műteremben


Az első benyomás

Ébreszthet válaszért csikorgó redőnyfelhúzással,
fény útjába álló rád hajolással;
na milyen voltam?

Jobb, ha nem történik elsötétítés,
Göncölön gurulhat be a felismerés,
lehet belőle durva fékezés, fejfájás, orvosság keresése.

De érkezhet ásítozó nap első sugarán
magból kibújó virág sóhajával
szempillarésen táncoló ébredésben.

Pirkadatkönnyű szellő szárnyán
gyengéd öleléssel, az első benyomás;
hasad a hajnal!


Ilka - pályázati vers
(In memoriam Gedő Ilka)
(affrettando, affanato)

Elkészült, érezte olyan és megnyerő, a tükör biccentett, itt az idő!
Érthetőbb lett a stílusa, fogyasztható, de a fején ott a kis kalap,
hogy ne látszódjon az az egészen kevés mely kusza marad.
Álcázva önmagát kaphat szabad utat oda, ahol majd borzolja képzelet,
vadul váratlanul alakítja friss tűz, mi mindennél többet ér.
Nem úgy, mint a teljesen megkomponált mely polc tetején,
érinthetetlenül csak, mint kerámia hódíthat a csillogással.
Még rámosolygott rendezett önmagára, fontos volt a megjelenés,
elvárás a természet hű visszaadása:

Eső elől véd a tető,
a legelső tehén nem a legelő.
Műve az asztalon, ceruza nem szalad,
pihen ő.

Selyemkék repül a város felett,
szélvész peremén fodrozó képzelet, amibe jó nagyot rúgott az írás közepénél,
szürke tócsaként végzi, egészen biztosan, ahogy ömleni kezdenek a sorok,
menekülés közben a park fölött még marad idő kiáltani egy tulipánnak:
Ég veled!
De bizony értelme nincs, mert ahogy az az ég felé mered gyökerével, csészéje már lefordítva,
úgy sem hallható ahogy fázik a lába, és bár gőzölgőn aranylik a tea, könyökéről könnyként
őszibarack leve a konyhakövön kopogva, bebocsájtást vár pont ide, hol minden karakteres,
determinált és már megvan a helye, koccintani erre, smaragdló tulipán kelyhéből?
Na, nem!

De a Mindent Eltervező már mögötte áll, fülsértően harsány ahogy az asztalhoz szorítja:
-Eső ellen véd a tető
a legelső tehén nem a legelő?!
-Az írás így marad!
Csapzott hajával a tükörbe csap,
a tükör becsapva.


A konzervgyár dolgozója nem hagyta aludni repülőgép vezető szomszédját

-Tonhal áll a vízen.
-Aligha!
-Ne mondjad ezt! -a saját szememmel látom.
Képek sorozata minden, összeköti az elmefonál.
Akad, ki azt mondja;
a lényeg, lótuszvirágba kódolva
felváltva élet és halál.

-Tonhal áll a vízen, hogy érezze a lótusz illatát?
-Aligha!
Képek sorozata forog is, soha nem látod teljesen,
mint Nap, Hold, esetleg Dupla Axel korcsolya versenyen.
Az elme éles, de a fonalát, ha füledre tekered,
nem szakít félbe darabokra vágva a teljes egészet,
végig tudod hallgatni a versemet.

-Tonhal áll a vízen, az igazi tudásra éhesen?
-Aligha!
Gyomrában a bölcselet hasonlat-püréje,
rég megemésztve már; a tonhal áll - a parton halál.
Éhes sas vad karma marja, cibálja, nem ereszti,
áll még, de emeli a vízről.
Rossz érzés kizárva, elégedetten csattog darwini pofája,
az élet, mint tenger, már értelmét veszti.

-Sas karmában a tonhal, utolsó erejével válaszért tátog?
-Aligha!
Mindig tudta, tápláló volt a hasonlat-püré;
parton halál, ül bölcs mosollyal.
Lótuszvirág fejét egykedvűen pörgeti;
a földre hulló szirom, az ő adu ásza,
mindig pont ugyanaz,
a Lélek Karmája.


Kanásztánc

Rajta a színpadi fény,

időtlen, bő a gatyaszára,

állát magasra emeli a magabiztos mindentudás.

Suhogva dobbannak meztelen talpai,

reccsen a deszka, de lefelé nem tekint,

csiszolt a mozgás.

Már fej felett a kondásbalta,

pörögve jelez cselvetést

vagy ha várható az ellen támadása?

Ijesztő, ahogy nyelével a színpadra csap

majd kéjesen többször a levegőbe döfi.

Feszült a figyelem, a közönség csodálja,

ahogy a hatalom ősi botolóját járja,

és hálásan tapsol neki.